24 óra a napomból

2021. szeptember 5. vasárnap

   Annyira kurvára jó lenne, ha nem éreznék semmit. De hát ezt akartam, nem? Azon szenvedtem majdnem hat évig, hogy nem tudok szerelmes lenni, hogy nem tudok érezni. Tavaly jött Varjúcska, és akkor milyen boldogan fájtam. Mert végre éreztem, mert szerelmes voltam. Mert csak kicsit fájt, inkább jó volt. Most meg itt van ez az édes mosolyú Little John és nem tudom mi ez, de rossz nagyon. Kivéve, amikor jó. De egyelőre főleg teljes bizonytalanság van, vagyis nem jó. De amikor meg ír egy olyat, akkor meg olyan boldog vagyok, mint Varjúcskával talán sose. Vagy csak túl régen volt a tavaly ilyenkor és nem emlékszem rá.
   Reméltem, hogy ma ír, mert elvileg ma nyugija van. Hát nem. Igazából túldramatizálás a cím, mert nem 24 órát vett el a napomból, hogy azt vártam, hogy ír, mert eléggé lefoglaltam magam, de így is messze túl sokszor jutott az eszembe, néztem rá a telefonomra, és mindig bennem volt, hogy talán ő, amikor pittyent a messenger.
   Nem tudok nem rá gondolni. Nekem nem megy hosszú távon az, hogy lefoglalom magam, és akkor nem jut az eszembe. Mert nem akarok nem gondolni rá. Igen, ez az igazság. Mert jó legalább gondolatban vele lenni, felidézni milyen volt együtt. Csak ez a bizonytalanság készít ki. Mert még bármi lehet, de talán ezt is csak én hiszem, én nem veszem észre, hogy ez ennyi volt. De ez meg nem cseng össze azzal, amiket írt. Ajj, nem tudom. De utálom ezt a nekem kéne rájönnöm, hogy kopjak le helyzetet is. Akkor ezt miért nem lehet megmondani?
   Naponta bejárom a teljes skálát. Onnan, hogy jaj de jó és hát az még milyen jó lesz, ha találkozunk az őszi szünetben, azon át, hogy ő is csak musza és nem mer kommunikálni, odáig, hogy szánalmas vagyok, hogy ennyire nagy hatással volt rám, és ez is csak azért van, mert a kutya felém se szagolt mióta… szóval majdnem soha. És hogy hagyjam az egészet a fenébe, felejtsem el, töröljem le, töröljek ki mindent, ez úgyis esélytelen, mégis mit képzelek? 1500 km. Ezerötszáz. De már csak két évig kéne, annyi se egészen. Meg… ide is lehetne jönni. De á, minek akarna egy ilyen problémás csajt? Neki is vannak gondjai, parái, mindenkinek vannak, miért lennél te annyira problémás hozzá képest? Tudom, hogy szereted ezt hinni magadról valamiért, hogy te mennyire különlegesen elcseszett vagy, bár ez nem tudom miért jó neked, meg nincs is így. Te voltál a legjobb dolog a nyárban. És a te kezedben megnyugodott. Tán ez jelent valamit, nem? Tán ő is azért ír ilyeneket, mert ennél sokkal ilyenebbeket gondol, csak azt nem meri? Te még ennyiket se mertél mondani neki, és akkor még ő a musza? De akkor miért nem kommunikál? Te sem kommunikálsz vele. Most megint ráírtam, de persze nem fogja megnézni. Így nehéz vele bármit is megbeszélni, mert nem ajtóstul rontanék a házba, de ha meg szinte semmit se beszélünk… Itt jön be az, hogy ha nem válaszol, az is válasz. Az lesz a vége, hogy fel fogom hívni, hogy én ezt nem bírom, beszéljük már meg, hogy most mi a fene van. Szép lesz, nagyon szép…
   Annyira magam alatt vagyok. Még jó, hogy lassan épülni fog az ösztrogén szintem, mert ez siralmas. Jelenleg annyira magam alatt vagyok, mint két hete, amikor visszajöttem és két napig vártam, hogy most ez egy elbocsátó szép üzenet volt, vagy fogunk bármit beszélgetni még? Csak éppen most szerda este óta várok, ami már dupla annyi idő.
   És akkor rám ír Varjúcska. Ha nem lenne elég bajom, most még miatta is bűntudatom lehet, hogy kábé nem érdekel. Jó ez így nem igaz, mert érdekel, de pfff… Annyira messze van, még ha a második helyen is, de az elsőtől az annyira távol van most.
   Szánalmas az egész. Nagyon el kéne terelni a figyelmem, de egyszerűen nem megy. Még játékkal se, ötlet szintjén elveti az agyam, hogy inkább Enoch, Neren, Axelék, vagy bárki. Pedig már arra is rájöttem, hogy Sqai és Airan történetébe kiélhetném ezt az érzést, mert Sqainak lesz hasonló drámája magában, és akkor az nem én vagyok, de mégis kiadom magamból. De nem. Little Johnra akarok gondolni, és akarom, hogy fájjon. Biztos akarom, mert különben miért csinálom? Ugyanezt csináltam Gale-nél. Gratulálok, megkreáltad magadnak ugyanazt a posványt újra. Sírok, mostmár tényleg. Hát tényleg ugyanott vagyok, mint kereken 10 éve? Még szinte napra pontosan is, hiszen az június 23 volt. 10 év, baszki, 10 kurva év. 17 voltam, most 27 vagyok. Elment 10 év az életemből úgy, hogy alig történt valami előremutató. Elegem van magamból.
   Nem, nem lesz ebből ugyanaz a posvány. Nem lehet, nem hagyhatom. Vagy kilépek belőle és elmegyek a fenébe. Vagy a posványt változtatom át. De ahhoz beszélni kell vele. Muszáj. Valahogy muszáj lesz. Mert én ezt így nem bírom.

Nem tudom mi ez, de rossz nagyon.

Azaris története - intro

  A Felsőbb Lények teremtették ezt a világot. Pontosabban nem is a világot magát, csak azt a formáját, ahogy ma ismerjük. És benne az embereket, két angyal leszármazottjait.

  Az idők kezdetén születtek az angyalok, és hamar két részre váltak, a Fényesekre és a Bakacsinokra. Persze nem ment könnyen a különválás, a háborús időszak alatt teremtődött meg az Alvilág és a Felvilág és a Köztes, a két birodalom között. A háború nagyobb része ott zajlott, ezért a Köztes sivár és kietlen hely volt. Az angyalok sokáig azt hitték, hogy a föld ott teljesen terméketlen, halott. Az éghajlat is hideg volt, alig sütött a nap a kopár földekre, állandó szürke ködfátyol takarta a száraz mezőket és rögös hegyeket. Egyik nép se szívesen tartózkodott ott a békés időszakokban sem, bár páran mindig elvetődtek arra kíváncsiságból. Ilyen volt Azaris is.

  Az ifjú Fényes angyalt mindenki végtelenül kedvesnek ismerte, rendkívül érzékeny volt a világ dolgaira. A természet is szerette őt, olyan szép virágok nőttek a legreménytelenebb kis kórókból is a keze nyomán, mint senki másnak.

  Még egészen kisfiú volt, amikor talált egy törött szárnyú varjút. Megesett rajta a szíve és hazavitte, sínbe tette a madár szárnyát, közben nyugtatólag mormogott neki és az erejével egyszer csak meggyógyította a törött csontocskákat. Akkor használta először a varázsképességét, ami minden angyal sajátja. A madár megmozgatta a szárnyát, és mikor érezte, hogy ép, elszállt. Azaris elszomorodott, de beletörődött, hiszen a madárnak a saját életét kell élnie. Amikor mesélt a kalandjáról többen is meglepetten hallgatták, de nem nagy örömmel, mert nagyon ritkán fordult elő a Felvilágban varjú, és általában nem sok jót jelentett. Ezek a madarak jobb szerettek az Alsó Világban élni, vagy a Köztesben repkedtek vérfagyasztó károgások közepette. A Fényesek nem szerették őket, mert baljóslatú és rosszindulatú állatoknak tartották.

  Pár nappal később Azaris reggel arra ébredt, hogy élesen kopog valami a szobája ablakánál. A múltkori varjú ült a párkányon és egy diót próbált feltörni, lábai közé fogva a termést nagyokat vágott rá a csőrével. A fiú óvatosan felült nehogy megzavarja őt és csak figyelte. Egy különösen erős koppantás után a dió eltört és a fele berepült a szobába, a bél egy része is. A varjú némi gondolkodás után bemerészkedett és lakmározni kezdett a padlón. Azaris beszélt hozzá és lassan leült elé a földre. A madár felemelte a fejét és ránézett, fekete szembogarát vékony mélybarna pántlika fogta körül. Oldalt billentette a fejét úgy nézte a fiút egy darabig, aztán megette a dió végét és elrepült.

  Másnap reggel újra megjelent, ugyanúgy egy dióval, megtörte és egy részét a fiú elé rakta, aki nagyon meglepődött. Ez így ment még néhány napig, madár és angyal szépen összebarátkoztak. Azaris elnevezte a varjút Zsábornak, ami az antik nyelven annyit tesz, dió. Ezek után elválaszthatatlanok voltak, a madár mindenhová elkísérte a fiút, a szobájában aludt.

  Így teltek az évek, hamarosan mindenki megszokta, hogy Azarist mindenhol az elmaradhatatlan varjúval lássák. De a varjak az angyalokkal ellentétben nem voltak örök életűek, és Zsábor öregedni kezdett, mégsem halt meg nagyon hosszú ideig. A monda úgy tarja, hogy amikor Zsábor már haldoklott, Azaris örök életet adott neki az erejével, annyira szerette a madarat.

  Hosszú évek múltak el, bebarangolták a Felső Világ vadregényes tájait, sokszor együtt repültek a végtelen égen a napig és vissza. Egy idő után Zsábor elkezdett elcsatangolni, Azaris nem tudta hol járhat, amikor nincs vele. Kíváncsi volt rá, így megkérte a madarat, hogy hadd menjen vele és legközelebb el is kísérte őt az útjára. Amikor elrepültek a birodalom szélére és Zsábor tovább szállt, Azaris megállt, nem akart tovább menni. A varjú körberepülte és biztatta, hogy jöjjön vele, nem kell félnie és végül a fiú engedett.

  Sosem járt még a Köztesen de titkon kíváncsi volt rá. Sok mesét hallott róla, hogy a Bakacsinok meghódították azt a földet és ezért nem biztonságos arrafelé szállni, különben sem lehet értelmes oka egy angyalnak, hogy arrafelé kószáljon. Azaris még egy Bakacsin angyallal sem találkozott, bár szeretett volna. Hamar megtanulta, hogy az ilyen vágyait csak Zsáborral ossza meg, az idősebbek és tapasztaltabbak, akik már akkor is éltek, amikor a nagy háborúk dúltak mindig megbotránkoztak az ilyen gondolatain és rendszerint belefogtak annak ecsetelésébe, hogy a Bakacsinoknak csak a rosszat köszönhetik, hogy az ő bűnük volt az egész háború. Azaris úgy gondolta, hogy a feketék nem lehetnek annyira rosszak, végül is, amennyire tudta, semmi másban nem különböznek tőlük, csak abban, hogy velük ellentétben nem hófehér, hanem koromfekete a szárnyuk.

Settenke - macskasztorik

  Tompa kaparászást hallott a kis kamra felől. Felvonta a szemöldökét, de mire kinyitotta az ajtót már rájött, hogy Settenke van bent. A macska kivágódott a résen, körbeszaladta a konyhát, majd megtorpanva körülnézett. Befókuszálta Demetrit és odagaloppozott hozzá, majd teljes hangerővel dorombolva tekergett a lába körül. Demetri nevetve felvette a vézna állatot és megvakargatta a fejét.

- Hogy kerültél te a kamrába, már teleportálni is tudsz?

A szürke egérfogó teljesen elernyedve gazdája kezében nagy boldogan nézett fel rá, de szemében a megértés teljes hiányával. Demetri nagyot sóhajtott, megdögönyözte a dögöt, aztán lerakta, hadd menjen útjára.

* *
*

  Axel épp a leckéjét írta, amikor valami elnyávogta magát mögötte. Lassan megfordult a széken, és egy szürke cirmos nézte őt félrebillentett fejjel.

- Demetri! - szólt ki le nem véve a szemét a macskáról.

- Mi az? - jött be a tanár a szobába.

- Van neked macskád? - tette fel a tények fényében költői kérdést a fiú, még mindig a szürkével szemezve, aki megnyalta az orrát. Demetri arrébb hajolt, mert eddig Axel eltakarta előle a macskát.

- Á, végre előkerült. Már kezdtem aggódni miatta. Axel, ő itt Settenke. Eredetileg Napoleon volt, de ez jobban illik hozzá.

- Pedig a Napoleon vérbeli francia - fordult Demetri felé.

- Nem én adtam neki, hanem a szomszédasszony - Axel kérdőn nézett rá, úgyhogy hozzátette. - Az ő macskájának kölyke, nem tudta senkire rásózni, és addig könyörgött nekem, amíg befogadtam. Nem sok vizet zavar, most is már egy hete színét se láttam az úrnak. Mondjuk ilyen sokáig még sose csavargott, főleg télen.

A cica odament a gazdájához, aki lehajolt és megsimogatta, majd tovább állt és megszagolta Axel egyik lábát.

- Menj innen - szólt rá a fiú és elhúzta a lábát.

- Nem bánt - mosolygott rá Demetri - mi bajod vele?

- Nem bírom a macskákat - húzta el a száját a fiú. - Hétéves koromban megharapott egy.

- Ó, mikor volt az már! - nevetett Demetri és leguggolt a cica mellé. - Különben is - pimasz mosolyra húzódott a szája, úgy nézett fel Axelre - minél később ülsz vissza a nyeregbe, annál inkább nem fogsz tudni.

Axel szólásra nyitotta a száját, de rögtön be is csukta és mérgesen fújt egyet. Csúnyán nézett Demetrire aki csak nevetett rajta, miközben a négylábú az ujjai között tekergett.

- Gyere ide te dög - nyújtotta ki végül a kezét a macska felé. Az megszagolta a fiú ujjait, majd megbökte az orrával és a kézfejéhez simította a fejét. Axel óvatosan megsimogatta, kicsit megenyhült, de még fenntartásai voltak, akármennyire is dorombolt a cirmos.

* *
*

  Az idők során Axel egészen megkedvelte Settenkét és viszont. A macska örült, hogy amikor hazatévelygett, feltehetőleg ketten szeretgették meg. Egyik este éppen tévét néztek, amikor Settenke belibegett és leült eléjük vernyákolni. Axel felemelte és az arca elé tartotta.

- Tudsz róla, hogy követelőző vagy? - kérdezte a lábait ernyedten lógató macskától. Válasznak csak egy fáradt meow-t kapott. - Miért ilyen girhes ez a dög? - fordult Demetri felé. - Nem eteted rendesen?

- Na nézd már! - kiáltott felháborodva amaz. - Etetem rendesen tisztelt macskajogi képviselő úr. Csak ha napokig eltűnik, valamiért nem viszem utána a tálját. És mióta aggódsz ennyire érte? - kérdezte a kanapé támlájára könyökölve, hogy Axel felé fordulhasson. A fiú letette az ölébe a macskát, aki kényelmesen összegömbölyödött és elkezdte nyalogatni a fiú kezét.

- Szidj össze, hogy megkedveltem - mosolygott Demetrire.

* *
*

  Demetri csak egy hatalmas puffanást hallott, aztán Axel szűnni nem akaró káromkodását.

- Mi történt? - futott ki az előszobába. Axel a földön feküdt az oldalán, felhúzott jobb térdét szorongatva. Settenke dorombolva járkált mellette fel-alá.

- A macskád elgáncsolt! - sziszegte Axel. Ez annyira nem lepte meg Demetrit, a szürkének szokása volt, hogy a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel, és mint a villám keresztülcsörtetett mindenen.

- Jól vagy? - guggolt le a fiú mellé.

- Nem! - válaszolt durcás hangon.

- Tudod mozgatni? - Axel kinyújtotta, majd újra behajlította a térdét, közben halkan felszisszent.

- Ép, de kurvára fáj. Hülye dög - nyafogott. Demetrit újfent megdöbbentette, hogy ahhoz képest, hogy az egész életét felforgató csapásokat milyen könnyen veszi, az ilyen kis apróságok miatt látványosan szenved.

- Mindenesetre ne maradj itt a padlón - azzal felnyalábolta a fiút a földről. Az sántítva ugyan, de visszament a szobába, közben folyamatosan szitkozódott. Nagyot nyögve lerogyott a kanapéra, Settenke pedig felugrott mellé és dorombolva törleszkedett.

- Nem szeretlek, hallod? - szólt a macskára, de nem zavarta el. - Majdnem megöltél!

A macska abbahagyta a dorombolást, felnézett Axelre, majd nyávogott egyet.

- Feladom - Axel két kezét az ég felé lökte, majd ernyedten hulltak az ölébe. Hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Pár perc múlva újra kinyitotta. - Ja, amúgy én vécére indultam - állapította meg és visszasántikált a fürdőhöz.

Axel rendet rak

  Axel megállt a szobájában, lassan körbe fordulva szemügyre vett mindent, aztán elszánta magát. Felszedte a ruhákat a földről, a tisztaság függvényében vagy összehajtogatta őket és elrakta a szekrénybe, vagy berakta a fürdőben álló szennyestartóba. A könyveket és laphalmazokat elrendezve feltette az előzőleg rendbe szedett íróasztalra. Felfedezte, hogy van egy asztali lámpája. Soha életében nem ült asztalnál, amikor tanult vagy olvasott, az árvaházban nem is volt, és itt Nazaire-nél tüntetőleg nem használta, ugyanúgy a földön heverve ténykedett, vagy az ágy szélére támaszkodva. Az asztala eddig porfogóként és szemétlerakatként funkcionált. Gondolkodott rajta, hogy kirakja-e a falra a függvényekről szóló összefoglaló táblázatát, de úgy döntött, hogy az már túlzás lenne.

  Nazaire a konyhában aprította a hagymát a vacsorához. Hallotta a zajt Axel szobája felől, és amikor a porszívó is bekapcsolt, letette a kést és kiment megnézni, hogy mit csinál a fiú. A látvány megdöbbentő volt. A szoba kaotikus zsúfoltsága feloldódni látszott, Axel az idő közben előtűnt padlót porszívózta. Nazaire első elképedése után hangosan felnevetett. Axel nem vette észre nevelőapját, úgyhogy megijedt a hangra. Kikapcsolta a gépet és összefont karral bosszúsan nézett Nazaire-ra.

- Mi van?

- Á, semmi. Axelt keresem, nem láttad valamerre? - kérdezte még mindig nevetve Nazaire.

- Nagyon vicces - mondta a fiú epésen, de elmosolyodott.

- Mi ütött beléd? Egy lányt vársz estére? - kuncogott.

- Csak gondoltam rendet rakok - vonta meg a vállát ártatlan képpel. Tovább pakolászott, mozdulatait Nazaire tekintete kísérte.

Enochteronomium

  Pihepuha széles ágyában ébredt, az arcát csiklandozó napfényre. Egy darabig még feküdt, majd lerúgta magáról a takarót, és álmosan nyújtózkodva kikelt az ágyból. Magára vette a széken heverő alsónadrágot és kiállt az erkélyre. Korán kelő volt, hogy minél alaposabb munkát végezhessen nap, mint nap. Természetesen a nőkön. Egy darabig csak állt a korlátra támaszkodva, az alant elterülő labirintust fürkészte, melyet apja parancsára növesztettek, majd halála után a végében levő mauzóleumba temettette magát. Enoch1 szerette ezt a sövényútvesztőt, minden négyzetcentiméterét ismerte, csukott szemmel is végigment már rajta, hogy aztán apja sírja mellé vizeljen. Szerette, ahogy a labirintusban futkosva a lányok sikongattak miközben menekültek előle, közben egyre várva, hogy mikor kapja már el őket.

- Hé, Angelica! - kiáltott le mézesmázosan, amikor meglátta, akit keresett. A szalmakalap hátrabillent és ravaszul mosolyogva felnézett rá a lány.

- Jó reggelt felség - köszönt incselkedve - ahogy láthatja nem érek rá, a tegnapi hancúrozása nyomait próbálom helyrehozni a bokrokon.

Enoch nevetett és megnyalta a szája szélét a kellemes emlék hatására.

- Látnád csak a szobámat - nevetett - ott aztán van mit helyrehozni.

Mindketten tudták, hogy lány még soha nem volt Enoch igazi szobájában. Még Angelica se, pedig az évek során igen bizalmas viszony alakult ki köztük. Volt egy külön lakosztály, ahova a lányokat vitte, hacsak nem a labirintusban kapta el, vagy eleve nem a palotában cserkészte be őket.

- Meglátogatsz este cicám? - kérdezte a korlátra könyökölve, fejét a tenyerébe támasztva.

Nem zavartatták magukat a többi kertész jelenlétében sem, nyílt titok volt a herceg és Angelica viszonya. Legalábbis a palotában. A városlakók nem igazán tudtak Enoch forró éjszakáiról, és amit mégis meghallottak a szolgáktól, azt nem hitték el, mert a herceg nyilvánosan olyan tisztelettudóan és szemérmesen viselkedett, hogy még csak meg sem fordult a jóemberek fejében, hogy a pletykák igazak.

  Enochnak nagyon kényelmes volt ez az élet. Az apja halála óta a bátyja, Edrah uralkodott, akinek nagyobb gondja is volt, minthogy az öccse ártatlan szexmániájával foglalkozzon. Reménykedett benne, hogy egyszer megkomolyodik és utána közösen irányíthatják az országot, de ezt persze sose vallotta be Enochnak. Mielőtt király lett, néha napján ő is űzött hasonló játékokat, de öccse élete nagyjából ebből állt. Az apjukat is ezzel bosszantotta folyton. Edrah sajnálta Enochot, mert az apjuk nem igazán törődött vele, csak Edrahhal, mint trónörökössel, pedig a herceg nagyon felnézett rá. Eleinte. Aztán amikor tizenhét esztendős lett, a nőknél kezdte keresni az örömöt, és egyre inkább beleszokott ebbe, mert a gyönyör mindig kölcsönös volt. Apjuk a haját tépte minden alkalommal, amikor rajtakapta a fiát a szobalányokkal, cselédekkel, kertészekkel hemperegni, főleg, ha épp a saját lakosztályában talált rájuk. Aztán kezdtek szállingózni a pletykák, hogy a hercegúrfi a palotán kívül is tiszteletét teszi a gyengébbik nemnél. Ennek aztán hamar vége szakadt egy zárt ajtós, hangosra sikerült apa-fia beszélgetés után. Enochnak nagyon fontos a látszat, így ugyan ezek után is kijárkált, de álruhában, és a lányok sose tudták meg, hogy a herceget volt szerencséjük magukba fogadni.

  Enoch visszament a szobájába, felöltözött, majd a túldíszített folyosókon elindult lefelé a konyhába. Sosem evett a többiekkel az ebédlőben, és ezt elnézték neki.

- Szervusz Azarona - súgta édesen az egyik cseléd fülébe, miközben végigsimított a hátán. Mire a lány újra levegőhöz jutott, ő már továbbment és vissza se fordulva intett neki.

  A konyhában várták, az öreg szakácsné, Marania, aki gyerekkorában a dajkája is volt rosszallóan csóválta a fejét - nyilván ő is hallott a tegnap éjszakáról -, és lerakta elé a reggelijét, egy tál gombás-húsos rántottát. Enoch szerette az egyszerűséget, ugyan kifelé mindig fényűző és teátrális volt, de belül minden pompa nélkül élt. A palotában is igazán a szolgáló nép között érezte jól magát, ugyan élete során sosem dolgozott, mégis ők voltak a barátai. És ők, teljes tudatában, hogy a herceggel van dolguk, mégis közülük valóként bántak vele. Enoch ezzel néha vissza is élt, amikor megdühödve a hatalmával kezdett fenyegetőzni, és olyankor a szolgák pár napig egész megszeppenve jártak körülötte.

- Meddig csinálod még ezt fiam? - kérdezte sóhajtva a szakácsné. Enoch két tenyerébe fogta az asszony munkától öreg kezét és megcsókolta.

- Túl jó vagy hozzám Marania - nézett fel az asszonyra. - De ne aggódj miattam, nem csinálok butaságot.

Marania elhúzta a kezét, de láthatóan megenyhült.

- Ej, ej - motyogta maga elé, majd ment a dolgára. A herceg jóízűen nekilátott a reggelijének, és szinte rögtön mellévágódott egy fiú, leült a szemközti székre és már hadarta is.

- Óriási hírem van, sosem találnád ki! Na jó, elmondom, szóval…

- Wyn - szólt közbe Enoch, amikor lenyelte a falatot - azért találgathatok?

- Na jól van - válaszolta rövid gondolkodás után a fiú. Wyn nem az eszéről volt híres, de szorgos és jólelkű kölyök volt. Enoch evett még egy falatot.

- Új cseléd a láthatáron? - Inkább kijelentésnek hangzott a találgatása.

- Nézdmár, megint kitalálta, állati! - nevetett Wyndor.

- Mit tudsz róla? - kérdezte a herceg, majd újabb falat rántottát tömött a szájába.

- Csak távolró’ láttam, de igazán csinos kis teremtésnek látszik. Takarító lesz a palotának abban a feliben, ahol te is vagy, uram - közelebb hajolt és lehalkította a hangját -, de a vén Marania már szemet vetett rá, mert úgy hírlik ért a gyógynövényekhez.

  Miután befejezte a reggelijét Enoch elindult vissza a szobája felé, és közben figyelt, hogy meglátja-e az új lányt. Nem kezdheti el keresni, mert az feltűnő lenne, és a látszat mindennél fontosabb, különösen az első napokban. Enoch imádott játszani, egész élete ez a nagy játék volt. Ugyanakkor elvei is voltak. Minden napra kell egy lány, de minden napra csak egy, bár azzal az eggyel akár többször is örömet szerezhetnek egymásnak. Ha megvolt az aznapi egy, megláthatott utána akármilyen kívánatos kis teremtést, másnapra hagyta. És ha épp nem jutott senki, vagy csak nem volt kedve a játékhoz, akkor Angelica szívesen a rendelkezésére állt.

  Nem látta a lányt, de a létezéséről is megfeledkezett, mert a szobájában ott állt az ablak előtt a bátyja, Edrah.

- Nahát, felség - köszönt rá leheletnyi gúnnyal, ámulva - minek köszönhetem a látogatását?

- Nagyon jól tudod Enochteronomium - Edrahnak megvolt ez a jellegtelen szokása, hogy ha mérges volt valakire, a teljes nevén szólította. Enoch elhúzta a száját.

- Angie gondolom már helyrepofozta a bokrot - mondta nyugodtan és végigdőlt az ágyán.

- Igen, valóban - felelt elgondolkodva a király. - És szerinted apánk sírját is ki tudja javítani? - a végére már szinte ordított, két lépéssel az ágynál termett és talpra rántotta Enochot. - Eddig tűrtem amit csinálsz, mert nem ártottál vele különösebben senkinek, és megvallom néha még szórakoztató is volt. De most már elég! Fogd vissza magad! - megrázta öccsét a nyakánál fogva, majd elengedte és a homlokát dörzsölgetve leült az asztalhoz. Enoch rezzenéstelen arccal nézte.

- Te fogod felügyelni a helyreállítást - Edrah hangja egész halk volt - minden mozzanatot, és rendesen fogod csinálni.

- Semmi közöm ahhoz az oszladó testhez, és…

- Ez nem kérés volt, hanem parancs! - mennydörögte Edrah. Felállt, az ajtóhoz ment, de még visszafordult. - Egy óra múlva legyél a sírnál - majd kiment.

  Enoch leült a földre, hátát az ágy szélének vetette és két keze között ingatta a fejét.

Mit is csináltam az éjszaka? - gondolta magában. Nem igazán tudta. Emlékezett a kergetőzésre a labirintusban, hogy megtépkedték a bokrokat… és sokat ittak, igen. Próbált visszaemlékezni. A keze Ferna ruhája alatt. Belecsókolt a nyakába. Ferna a hátán markolta az inget és lehúzta róla. Ekkor már a kriptánál voltak és bementek. Emlékszik, hogy felültette a lányt a márvány zárókőre, és a háta mögött az ujjai ráfonódtak a botra, melyet dombormű-apja tartott a kezében. Arra is emlékezett, hogy a nyögéseik szétfutottak a falakon, és torz visszhangként tértek vissza hozzájuk, és hogy a lány nem volt szűz bármennyire bizonygatta, ugyan ő ezt egy percig sem hitte. Mi olyat tettek ez után, ami „helyreállítást” igényel?

  Rögtön megtudta, amint belépett a kriptába. Az öntöttvas csillár, ami eddig a mennyezeten lógott most a síron volt, ami a súlya alatt hosszában végigrepedt és félig beomlott a sírba. Felrémlett előtte, ahogy a csillár tartócsavarjaival babrált, de hogy hogy sikerült leszakítania, arról fogalma sem volt. Csupa por és márványdarabka volt minden, a lába előtt egy összetört borospalack és két pohár szilánkjai. Egy darabig csak állt, nézte a pusztítást, amit véghezvitt, majd lépteket hallott a háta mögül és megfordult. Az udvari szobrász és segédei jöttek.

  Hamar kiderült, hogy Edrah nem avatta be őket a részletekbe, hogy mégis hogy történt az eset.

- Ez egyszerűen borzasztó - sopánkodott a kezét tördelve a mester - ne aggódjon felség, szépen rendbe hozom.

Szemügyre vette a kárt, majd megállapította, hogy az egész fedőlapot újra el kell készíteni. Az eredetit is ő faragta, ez sem lesz bonyolultabb, mondta.

  Végül Enochnak nem volt sok dolga, felügyelnie kellett, amikor az új márványtömböt a műhelybe szállították, és Edrah megparancsolta neki, hogy minden nap legalább két órát töltsön el a szobrászokat figyelve. Majd mikor kész lettek - addigra az új csillár is a helyére került - ő kísérte a munkásokat, akik újra lezárták a sírt.

  Eleinte teljes közönnyel szemlélte a szobrászok munkáját, aztán érdeklődni kezdett, kérdezgetett, figyelmesen hallgatta a magyarázatokat, végül már nem csak a kötelező két óráját töltötte a műhelyben. A művészeket figyelve új kedvtelésnek kezdett hódolni, a rajzolásnak. A mester szívesen tanította, mert tehetségesnek bizonyult, bár nem túl szorgalmasnak, de női modellekkel mindig munkára lehetett bírni.

1 - Enoch nevét - mint egy évvel a kitalálása után megtudtam - 'Inok'-nak kéne ejteni, DE nem nálam! Az én Enochom ugyanis 'Enoh'. Köszönöm.

Kőtenger

A látvány elképesztő volt. A tenger kemény kristályos anyaggá dermedve örök fodrokban terült el a messzeségig, helyenként hullámok és vízoszlopok álltak benne, kővé fagyva az örökkévalóságig. A hosszú századok teljesen elsivatagosították, ahol régen víz volt, most teljes lett a szárazság. Aztán az egyik szigeten levő vulkán, amire mindenki azt hitte kialudt, újra kitört, hatalmas mennyiségű lávát és hamut zúdítva a környékre. A hatalmas erő, ami felszabadult a föld belsejéből megrepesztette a tengert egészen a legnagyobb mélységekig, és itt-ott apró erekben újra megjelent a víz. A kő nem tudta magába szívni, így lassacskán pocsolyák, majd kisebb tavacskák jelentek meg. A vulkáni hamut az erős nyugati szél messzire fújta a növények magjaival együtt, amik a víznek és a termékeny hamunak köszönhetően végre kihajthattak. Csak pár év kellett hozzá, hogy a kővé vált tengert belepje a fű és a kisebb virágok. A természet kitartó volt, és nemsoká nyoma sem volt a szárazságnak és a sivárságnak, bár a hullámhegyek még ma is ott tornyosulnak várva, hogy visszazuhanhassanak a tengerbe.

SOS! azaz segítség, ó segítség!

Segítség!

Elvesztem az irományaimban, meg a sok infóban, meg a millió kis feljegyzésben és szösszenetben, meg gondolatfoszlányban, meg.... *elsüllyedt és sosem látják már többé*

  Vagy talán mégis. Mindenesetre annyi igaz, hogy nagyon zagyva már minden a fejemben is, meg a gépen. Pedig én aztán címkézek, jelölök, mappázok, szóval rendszerezek ahol csak lehet, hogy ne legyen kavarodás - mondjuk a mappázási mániám már-már fétisnek számít -, de még így is hujdenagyon nem tudom épp, hogy hol áll a fejem, meg a karaktereimé. És még hol vagyok a végétől, hajaj! Ötlet szintjén is még rengeteg a hiányosság, hát még kifejtésben és a kifejtés leírásában.

  Igazából az a probléma, hogy annyi mindent szeretnék egyszerre csinálni. És persze ezekből egyik sem a napi kötelező, de mivel azoknak a nevük is mutatja, hogy kötelezőek, ezért meg kell csinálni, és így aztán még többnek tűnik az a sok, amit amúgy szeretnék csinálni.

  És most is ezt írogatom ahelyett, hogy abból a sok mindenből csinálnék valamit. BÁRMIT!

Oroszlánsegget horgolok

  Rettentő izgalmas. Nem, nem az, ez csak vicc volt. Igazából nagyon szaporátlan, és kigúvad az ember szeme, amíg a szemeket bűvöli. Párbeszédeink - mármint a köztem és az oroszlánfenék között lezajlottak - nagyrészt ezekből állnak: He? Mi? Az ott most hogy van? Ez a következő szem, vagy még nem? Most ebbe öltöttem már kettőt, vagy még csak egyet? Ez már a harmadik volt, vagy még csak az első? Mi a bánatért csinálom én ezt ilyen szorosra, hogy aztán ne tudjak újra beleölteni?

  Ezekkel az az egy probléma, hogy Oroszlánülep nem válaszol rájuk, hanem piszok módon röhög a markába, mármint ha lenne neki, hiszen még csak egy fenék. Talán ezért ilyen tapló velem. Probléma csak az, hogy anyámnak megint igaza lesz, hogy elszámoltam magam időben, és nem leszek vele kész, bár én jelenleg attól félek, hogy a fonál fog elfogyni, és nem kapok majd ugyanilyet.

  Ez az én személyes kis El Camino-m, meghorgolni egy oroszlánt - igen, most lerántottam a leplet róla, az lesz belőle, egy egész oroszlán, nem csak egy fenék. De jó kis türelemjáték, nehezített szinttel, mert most bevallom, hogy igazából nem is tudok horgolni. Vagyis nem túlzottan. De eddig azt hiszem nagy hülyeséget még nem csináltam benne - remélem, ez később sem derül ki, hogy le lehessen bontani az egészet.

Szurkoljatok nekem és Richárdnak (ez lett a neve)

Pihuc újfent megszökött

Pihuska a macska mögé bújik előlem. Azénkisegerem~

Náspánghy Zoltán, a IV.

Eme csoda megszületésében elévülhetetlen érdemei vannak drága barátnőmnek, Viának.

Akkor már egy kis kerettörténet, hogy érthető is legyen, mi ez az eszméletlen nagy hülyeség:

A suliban vizsgamunkánk egy asztal restaurálása volt, ketten csináltuk Viával, így is rohadtnagy meló volt. Először szétszedtük az egészet, és jelölgettük a darabokat 1-től 4-ig, hogy a későbbiekben tudjuk, hogy melyik darab hova való. Római számokat véstünk bele, úgyhogy a 4-es attól függően, hogy honnan nézted, N, Z, vagy tényleg IV. volt. És akkor rámjött az ötperc, és két pillanat alatt lezavartam ezt a marhaságot, amit Via bőszen jegyzetelt.

Hogy ez egy monogram, és nemesi család, tehát a IV. olyasmi, mint a királyoknál. Legyen már Náspánghy, az kellően kreténül hangzik, a -ghy meg elég nemeses. A Zoltán adta magát, mert Via főszerelmének neve. És mivel ez a konkrét NZ IV-es a lábak közti összekötő egyik darabján volt, ezért ahhoz szőttem egy sztorit. Az a darab törött volt, a szú is eszegette már, a festés is kopogatott róla. Úgyhogy ezeket is belevittem. A többit pedig már csak a jóisten tudja, hogy honnan jött.